A sebesség megszállottja

Most is az előzményekkel és a novellatörténettel kezdeném. Minden egy képpel kezdődött, egy olyan pillanattal, amelyben sebesült, törött szárnyú angyalok álltak egy út mellett. A következő dolog, ami beugrott egy sokak által ismert, vicces felirat volt, amely figyelmeztetésnek, illetve tanácsnak is felfogható. A két dolgot egymás mellé tettem, vegyítettem a sebesség iránti szenvedélyemmel - amelyet azért a felirat is sugallt - és végeredményként megszületett ez a történet.

Más téren is szerettem volna kipróbálni magam, ezért változtattam egy kicsit a stíluson, a kifejezésmódon: jelen időben írtam meg az egész szöveget - vagyis remélem, hogy mindenhol megfelelően sikerült a kivitelezése. Bevallom, hogy iszonyú nehéz volt, és még az is elképzelhető, hogy ez volt az első és egyben az utolsó próbálkozásom, ahol ezt a technikát választottam. Ami még biztosan fel fog tűnni: a szereplőknek nem adtam nevet - tudatos döntés volt ez a részemről.

Köszönöm, hogyha elolvassátok, és köszönöm, hogyha megosztjátok velem a történettel kapcsolatban bennetek kialakult gondolatokat!
Update: a korábban kikerült verziót átdolgoztam és a végeredmény szerintem - bár a lényeg nem változott -most sokkal élvezhetőbb.

Szürke aszfaltcsík húzódik a lába előtt és vezet mindkét irányban nyílegyenesen a messzeségbe, a végét szabad szemmel látni sem lehet. Az úton nincs forgalom, sehol semmi mozgás, emberi tevékenységre utaló egyéb jel. Balra néz, a távolban csak a hegyek körvonalai látszanak, a csúcsaik bizonytalan kontúrja fölött gomolygó, jól láthatóan egyre terebélyesedő felhőkkel – vihar közeledik. Egy pillanatra elbizonytalanodik, hogy lesz e még elég ideje a feladat végrehajtására mielőtt a szél szélsőséges mértékben felerősödik, az útburkolat pedig vizessé válik.

A közelgő égiháború jeleit azonban már érezni is lehet: esőszag terjeng, az eddigi fülledt és bágyasztó meleg után a levegő a megélénkülő légmozgástól lényegesen frissebbnek tűnik, már-már kellemesnek. Az úton időnként száraz növényeket hajt át a szél, a padkán pedig portölcsérek kavarognak. Meggyőzi magát, hogy meg tudja csinálni azt, amit eltervezett. Muszáj most, mert lehet, hogy már nem lesz legközelebb – családja már így is dühöng a hobbija miatt, ami neki egyszerre jelenti a szabadságot, a kalandot és az adrenalint.

– Hé, haver! – zökkenti ki a merengéséből a barátja eléggé türelmetlen hangja és a motorháztető csapódása. – Most segítesz nekem, hogy időben kész legyünk? Vagy esetleg tovább szeretnéd folytatni a bámészkodást? Ha az utóbbi választod, akkor szólj, mert ez esetben én sem strapálom túl magam.

– Jövök már! Ne haragudj, tényleg elbambultam. Hogy állsz az ellenőrzéssel?

– A motor kész, a tuningot leellenőriztem és beállítottam a legnagyobb teljesítményre, amit csak ki tudtam belőle préselni. Úgy fog repeszteni, mint a szél.

– Ez csak egy próbafutam. Ma csak ki akarom próbálni a kicsikét. Most még rakoncátlankodhat, de holnapra mindennek tökéletesen kell muzsikálnia.

– Ha ma megtapasztalod, hogy milyen fantasztikus lett a járgány, és hogy mire képes, akkor alig fogod tudni kibírni a holnap esti futamig. Tuti befutó leszel, ezt garantálom.

– Ennyire bízol a barkácsolási képességedben?

– Még annál is jobban, haver. Ez a kocsi egy álom. Majd magad is meglátod hamarosan. Öltözz be, én addig még egyszer ellenőrzöm a kerekeket.

Kibújik a szereléshez magára kapott overállból és felveszi azt a speciális kezeslábas ruhát, amelyet kifejezetten erre az alkalomra, illetve a holnapi versenyre vett – egy másik haverja segített a beszerzésben. Már éppen a cipzárt készül felhúzni, amikor a barátja lép elé és szereléstől olajos ujjával a mellkasa felé bök.

– Hé, haver, mi ez a hacuka rajtad?

A másik kíváncsi tekintetét látva önkéntelenül is elmosolyodik, majd a kezeslábasa cipzárjához nyúl és lehúzza annyira, hogy láthatóvá váljon a fehér színű pólóra nyomtatott rajz: egy autó, ami porfelhőt húz maga után, egy angyal repül a nyomában, akinek az arcán szemmel láthatóak a koncentráció és az erőlködés jelei. Az ábra alatt felirat: „Ne vezess gyorsabban, mint ahogy az őrangyalod repülni tud!”

A barát szeméből minden kiolvasható: a kíváncsiság először csodálkozásba fordul, majd mindezek helyét átveszi a jókedv csillogása, amelyet immár hanghatás is követ: a kirobbanó kacagás.

– Ne röhögj! A csajomtól kaptam, és csak úgy engedett el a mai napra, ha fel is veszem.

– El kell ismernem, hogy a csajnak van humorérzéke. Nem mellesleg pedig egyet is értek vele.

– Ugyan már! Csak nem hiszel benne, hogy őrangyalok vigyáznak rám? – mondja, és felhúzza a ruha cipzárját. – Mi lenne, ha inkább a vezetési technikámban és a saját tudásodban bíznál? Pont elég az, ha a barátnőm untat az ezoterikus elméleteivel. Tőled azért mást várok.

– Sosem lehet tudni, hogy melyik tényező játssza a döntő szerepet, nem igaz?

– Ne játszd itt nekem te is az ezoterikus térítőt, mert nem áll jól neked!

– Ha tényleg léteznek őrangyalok, akkor te biztosan jól megizzasztod őket. Gyerünk, haver, mutasd meg nekik, hogy mire vagy képes! Ha végzel, koccintunk egy jó hideg sörrel.

– Úgy lesz!

Bemászik a kocsiba, felteszi a bukósisakot, beköti magát, majd végre elfordítja a slusszkulcsot és beindítja az autót. A motor felpörög, a vibrálás egyaránt átjárja a járművet és az egész testét. Odaáll a sebtében felállított rajtvonalhoz, amely a kezdőpontot jelöli – jelentősége nincs, csak az a célja, hogy szokja az érzést. Az izgalom a tetőfokára hág, barátja a kezével mutatja a visszaszámlálást: három…kettő… egy.

Az autó szinte kilő, pár másodperc alatt felgyorsul, félelmetes sebességgel száguld a végtelenbe nyúló aszfaltcsíkon, egyre kisebbé válik. A távoli hegyek fölött gyülekező viharfelhők már alig bírják tovább vonszolni a terhüket, de ami elkezdődött, azt már nem akadályozhatják meg.

* * *

A sürgölődő forgatagtól távolabb, az út másik oldalán, angyalok sorakoznak – legalább tucatnyian lehetnek. A testük éteri, az emberi érzékelés tartományán túli, így láthatatlanok a jelenlévők számára – oka van annak, hogy nem mutatják meg magukat. Általában a szimpla jelenlétük is nyugtatólag hat az emberekre, most mégsem ez a helyzet: az angyalok maguk is zavarodottak. Mindannyian tudják, hogy mit élnek át jelenleg a többiek, mert mindegyikük ugyanazon a megpróbáltatáson ment keresztül, a következmények pedig szemmel láthatóak: sebesülések, horzsolások, véraláfutások, felkötött vagy éppen törött karok, gipszben rögzített lábak. Súlyosabb esetben pedig még a szárnyaik is megsérültek, néhányuké jelenleg is használhatatlan: bénultan lóg, vagy szorosan a testhez rögzítve gyógyulgat - a gazdájuk pedig hosszú és fájdalmas időszak elé néz, mire újra képes lesz a repülésre. A látható sebek helyett azonban sokkal nagyobb a lelki teher: a védencük élete rajtuk múlik és jelenlegi helyzetükben képtelenek a hatékony beavatkozásra. Bármelyik társukra is tekintenek, ugyanazt a kétségbeesést látják annak tekintetében, mint ami a saját belsőjüket is marcangolja.

Szárnysuhogás hallatszik, egy újabb angyal érkezik, pont az út mellett álldogálók előtt ér földet, a leszállás közben keletkező légáramlat pedig újabb portölcsér születését segíti elő. Az újonnan érkező egészséges, minden sérüléstől mentes, hatalmas szárnya szikrázóan fehér, de az arcán együttérzés és fájdalom látszik, ahogy végigtekint a társai viharvert során.

A sérültek szemükkel követik a földet érést, majd egyesek az eget kezdik kémlelni, mások pedig kíváncsian forgolódnak, mintha keresnének még valamit, amit egyelőre nem találnak.

– Egyedül jöttél? Nem hoztál magaddal senkit? – kérdezi az egyikük kétségbeesetten a frissen érkezettet, aki válaszul a fejét ingatja.

– Nincs felesleges létszám.

– Ez nem lehet! Ez nem történhet meg! – szólal meg egy újabb angyal, ezúttal a sor végéről.

– Sajnálom. Mindent megpróbáltam, de nem tudtam segítséget szerezni.

– Tennünk kell valamit! Ha mi nem tudunk segíteni, akkor majd te! Gyors vagy, neked sikerülhet, ami nekünk nem ment!

– Nem tehetem – hajtja le a fejét az angyal, és akik közel állnak hozzá, még látják, hogy a szemében szomorúság csillan. – Megtiltották a beavatkozást. Mindenkinek, akinek ez nem feladata. Már azzal is feszegetem a határokat, hogy itt vagyok.

– Megtiltották! Kicsoda?

– Szerinted ki az, aki ilyen parancsot adhat, nagyokos? – böki oldalba a kérdezőt a mellette álló, a rosszalló pillantás már csak ráadás.

– Kívülálló nem avatkozhat közbe. Ez a parancs. A helyzet már így is nagyon egyedi: kevés ember védelme és életben maradása érdekében hozunk ennyi áldozatot. Hosszú életem során még senkivel sem találkoztam, aki ennyire vakmerően és felelőtlenül viselkedett volna… és ennyi energiát fektettünk volna az életben tartására.

– Mitől olyan különleges? – A kérdés valahonnan a sor közepéről érkezett.

– Nem tudom. Magam is feltettem ezt a kérdést, de választ nem kaptam rá.

– Azt mondtad, hogy kívülálló – jegyzi meg az egyikük reménykedve, amivel megtöri a búskomorsággal átitatott csendet, majd a társa biztató bólintását látva folytatja a megkezdett gondolatmenetet: – Akkor ezek szerint, akik már benne vannak az ügyben, azok még tehetnek valamit?

– Jól látod a helyzetet – feleli az utoljára érkezett. – Senki más nem segíthet ezen az emberen, csak ti, akik ezt már korábban is megtettétek.

– De hát nézz rajtunk végig! Szinte rokkantak vagyunk, a legtöbbünk jelenleg repülni sem tud…

– Akkor maradnak azok, akik még szárnyra tudnak kapni…

– Ugyan már, ez képtelenség! Teljesen egészségesen sem voltunk olyan gyorsak, mint arra szükség lett volna. Vajon mit tudunk tenni most, amikor a képességeink jelentősen lecsökkentek?

– Nem maradt más lehetőségünk – jegyzi meg lemondóan a csapat vezére. – Vagy megtesszük, amit tudunk, vagy hagyjuk, hogy bekövetkezzen az, amit eddig igyekeztünk megakadályozni. Azzal kell gazdálkodnunk, amink van. Ahogy egyébként neki is – mutat az út másik oldalán álldogáló és éppen beszélgető férfi felé. – Már több alkalommal megmentettétek az életét. Az univerzum ugyan kedveli őt, de nyilvánvaló, hogy ez az utolsó esélye, több már nem jár neki. Ti vagytok az utolsó esélye.

– Akkor remélem, hogy ma tényleg vigyázni fog magára, mert velünk nem sokra megy, egyikünk sem képes segíteni rajta. – A hozzászólóval mindenki egyetértett.

– A figyelmeztető üzenet eljutott a célszemélyhez?

–El. A lány fogékony volt a sugallatra. Készítetett a srácnak egy pólót azzal a felirattal, amit át akartunk adni.

– Van valami foganatja a dolognak?

– Azt leszámítva, hogy jót mosolygott a szövegen és kényszer hatására felvette, eddig nem túl sok.

Az angyal az út másik oldalára pillant, ahol az egyik férfi éppen mutat valamit a másiknak, majd mindketten elkacagják magukat.

– Az emberünk tényleg nem veszi komolyan a figyelmeztetést. Valami mást kell kitalálnunk…

– Egyedül nem fog menni!

– Nem kell egyedül csinálnunk– szólalt meg halkan egy törött szárnyú angyal. Kíváncsi tekintetek fordulnak felé. – Úgy szól a feltétel, hogy azok vehetnek részt a feladat teljesítésében, akik már eddig is tettek valamit az ügy érdekében. Vagyis mindannyian részt vehetünk az akcióban. Egyszerre.

– Te nem is tudsz repülni!

– Repülni lehet, hogy nem tud, de attól az esze még a helyén van. És igaza is van! Ha összedolgozunk, akkor sokkal erősebbek vagyunk. Akik nem tudnak repülni, azok itt maradnak. A többiek pedig kapjanak szárnyra – adja ki az utasítást az utolsóként érkezett angyal.

– Lassúak vagyunk…

– Akkor nem, ha beosztjátok az erőtöket és felosztjátok a pályát. De igyekeznünk kell – az autó felé néz. – Úgy fogunk tenni, mint a váltófutásban – csak a rúd helyett a védencünket adjuk majd át egymásnak, és közben mindent megteszünk azért, hogy gond nélkül teljesítse a feladatát. Gyerünk! Szárnyra! Mindent be kell vetnünk. A legegészségesebbek és a képességekkel bírók repüljenek a legmesszebbre!

A repülésre képes angyalok szárnyra kapnak és sebesen haladnak a távolba vesző út mellett a hegyek irányába, maguk mögött hagyva a készülődő sofőrt. Kívülről mindebből az igyekezetből csak annyi látszik, hogy az út mellett hirtelen felkavarodik a finom por, apró szemcséket tartalmazó tölcsérek egész hada keletkezik és oszlik szét újra. Időnként egy-egy angyal leszáll, vagy éppen a levegőben lebegve várja a feladatát, a többiek pedig továbbra is egyre csak távolodnak – az utolsó három még repül, amikor a startvonalnál felbőg a motor és az autó hatalmas sebességgel maga mögött hagyja a kiindulási pontot.

* * *

Egyre csak gyorsul, csak úgy falja a métereket, amelyekből lassan kilométerek lesznek – a mutató közeledik a maximum felé. Sem a sofőr, sem pedig a szerelő nem látja, hogy mi történik valójában a pályán, egyikük sem tudja, hogy az eredményekben komoly szerep jut a száguldó autó mellett repülő angyaloknak, akik minden erejüket beleadják abban, hogy tartani tudják az eszeveszett tempót: tényleg úgy néznek ki, ahogy a póló vicces rajzán ábrázolta őket a grafikus – csakhogy ez a helyzet éppen véresen komoly volt.

Mindegyik angyal elhárít valamit, ami könnyen a próbafutam végét jelenthetné: egy ördögszekér, amelyet éppen akkor fúj arra a szél, de ahhoz pont elég, hogy bajt okozzon, egy arra tévedő apró állat, amely szintén végzetesnek bizonyulhatna, és így tovább. Megannyi apróság, de mindegyik elegendő ahhoz, hogy az autó megcsússzon, a vezető pedig elveszítse uralmát a jármű fölött – ilyen sebességnél egy csekély, de hirtelen mozdulat is végzetes kimenetelű helyzetet teremthet.

Már csak három angyal van a levegőben és néz az egyre sebesebben közeledő kocsi felé, a többiek már az út szélén pihegnek. A maradék három angyal képességei révén uralja az esőt és a viharokat, ezért is ők azok, akik a legmesszebbre, a viharfelhők közvetlen közelébe helyezkedtek. Az egyikük a szelet igyekszik megfékezni, a másik erőfeszítésének célja az, hogy az esőfelhők még néhány percig magukban tartsák a terhüket. A harmadik angyal szárnyra kap, fokozatosan gyorsít fel, az úttal párhuzamosan halad, és amikor az autó utoléri, akkor minden erejét összeszedve repül tovább, csatlakozik a száguldó járműhöz – az ő feladata a még hátralévő távon leselkedő veszélyek elhárítása.

Az éteri lény ereje már a vége felé jár, szárnyai az erőfeszítéstől remegnek, tudja, hogy már nem bírja sokáig ezt a tempót. Mielőtt végleg lemondana a feladat teljesítéséről, a kocsi alig érezhetően, de lassulni kezd, fokozatosan veszít a sebességéből – az angyal pedig megkönnyebbülve lélegzik fel, az arcán lassan mosoly terül szét: a feladat teljesítve.

Mielőtt azonban még végleg átadhatná magát az önfeledt örömnek, a háta mögött kiáltás harsan, majd egyik pillanatról a másikra leszakad az ég, kövér esőcseppek csattannak a forró aszfalton, alig fél perccel később pedig viharos erejű széllökés söpör végig a tájon: a természeti erőket képtelenség tovább uralni.

A kocsi még mindig nagy sebességgel halad, csúszkálni kezd a vizes aszfalton, a vezető igyekszik az úton tartani, beveti minden tapasztalatát és ügyességét. Amikor úgy tűnik, hogy végre sikerül visszanyernie az uralmát a jármű fölött, hirtelen széllökés érkezik, ami bevégzi azt, amit az eső nem tudott elérni: megcsúszik az úton és megpördül a tengelye körül. Amikor a kereke elhagyja az aszfaltot, az oldalára borul és legalább fél tucatszor fordul át, mielőtt végre megáll – természetesen fejjel lefelé.

A robajt követően feszült csend üli meg a tájat, csupán a vihar hangjai töltik meg időnként élettel a pusztaságot. A kocsi a tetején fekszik, a kerekei még mindig forognak, a rövid időre beálló csendben még a nyikorgásuk is hallatszik – nem látszik más mozgás a jármű környékén. Percekig semmi sem történik, majd egy másik kocsi fékez le az úton, kiugrik belőle a szerelő fiú és a felborult autóhoz rohan. A fáradt, testileg és lelkileg is összetört angyalok a roncstól biztos távolságban landolnak, és félelemmel vegyes várakozással figyelik a következményeket.

* * *

A fiú arca halálsápadttá válik, amikor az összeroncsolódott ablakon keresztül benéz az autó utasterébe. Megpróbálja kinyitni az ajtót, de az beszorult és nem mozdul, a keze a maradék olajtól, a kilincs pedig az esőtől csúszós, ezért az ujjai lesiklanak a nyitókarról. A további sikertelen próbálkozások helyett úgy dönt, hogy inkább segítséget hív, ezért a mobiltelefonja után nyúl.

A tűzoltók a közeli városból érkeznek, embertelen körülmények között, a vihar tombolása közepette szabadítják ki a kocsi roncsai közül a sofőrt, akit a mentősök rögtön kezelésbe vesznek, mindent megtesznek az életben tartásáért. Levágják róla a speciális védőruházatot, illetve a véres pólót – a sors fintoraként a rajz és a felirat továbbra is jól látható és olvasható. A sérültet mentőhelikopter szállítja az egyik legjobban felszerelt kórházba, ahol azonnal a műtőbe kerül.

* * *

A létfenntartó eszközökkel és virágokkal telezsúfolt szoba sarkában – az emberi szem számára láthatatlanul – két angyal áll egymás mellett. Az egyikük szárnya szikrázó fehér, termete szálfa egyenes, sérülésnek nincs nyoma a testén, a másik arca és karja véraláfutásokkal és sebekkel tarkított, a szárnya pedig testéhez rögzítve, használhatatlanul pihen, a felsőtestét is úgy tartja, mint akinek komoly fájdalmai vannak.

– Nem vagyok biztos benne, hogy mindent megtettünk, amit tudtunk – törte meg a nyomasztóan hosszúra nyúlt csendet a sebesült.

– Pedig így történt.

– De hát nézd meg, hogy mi történt vele!

– Életben van – foglalta össze tömören a tényeket az egészséges szárnyú angyal.

– De béna marad! Soha nem lesz már a régi.

– Az volt a feladatunk, hogy életben tartsuk, és ezt meg is tettük.

– Ez nem élet…

– És mégis az: ver a szíve és lélegzik. Orvosi értelemben élő személy.

– Mi nem vagyunk orvosok.

– Ez igaz. Ez a fiú veszélyes életet élt, mi ehhez nyújtottunk a számára segítséget, mert ezt az utasítást kaptuk. Ha egy kicsit nagyobb szerencséje van, vagy kevésbé kísérti a sorsot, akkor valószínűleg nagy ember lehetett volna belőle és a nevéhez valami különösen nagy esemény fűződött volna.

– Miből gondolod ezt? Nem látszik annyira különlegesnek.

– Túl sok volt a belefektetett energia ahhoz, hogy jelentéktelen személy legyen.

– Derékba tört egy élet.

– Még nem. Egyelőre ennyit tudtunk tenni, de a lehetőség még adott a számára.

– De az állapota…

– Ez még nem a halál. Az orvosok szerint a gerince súlyosan megsérült és deréktól lefelé valószínűleg béna marad, de biztosat majd csak akkor tudnak mondani, ha felébred. A kaszás még nem jött el érte. Úgy is vehetjük, hogy esélyt kapott a felgyógyulásra – Rövid időre elhallgat, magában mereng, majd ismét megszólal: – Mennünk kell!

– Maradnék még…

– Nincs értelme. A vele kapcsolatos feladatunknak egyelőre vége.

– Még mindig nem tudom felfogni, hogy idáig jutott.

– Nincs értelme ezen többet merengeni. Tudom, hogy mindig az első eset a legnehezebb, de most már tényleg búcsúzz el, és ne húzd az időt!

- Újabb feladatunk van?

- Akad. Még meg kell néznem, hogyan haladnak a gyógyítók a többiekkel. A csapat legalább fele – hozzád hasonlóan – komoly sérüléseket szenvedett, még hosszú ideig nem számíthatok sem rád, sem pedig rájuk, pedig sokan vannak, akik élete és sorsa a mi kezünkben van.

– Az élet néha kegyetlen… – nézett a sebesült angyal az ágyban fekvő ember felé, aki már csak árnyéka volt korábbi önmagának, és aki tucatnyi őrangyal fájdalmának, illetve áldozatának köszönheti az életét.

– És időnként mégis igazságosnak tűnik. Ha újra szükség lesz ránk, akkor itt leszünk.

Az egészséges angyal átkarolja sérült, repülésre képtelen társát és gyenge szellőt kavarva maguk mögött hagyják a kórházi szobát. Feladatuk volt: vigyázniuk kellett a többi emberre.

Címkék: 2015, Angyali gondok, novella