A forrás legendája

Az éjszaka közepén félrevert, hosszan szóló, érces hangú harang mindig veszélyt jelent. A legmélyebb álmából felriadó Kapolcs hirtelen azt sem tudta hol van, mi történik vele, de aztán kipattant az ágyból, gyorsan magára kapkodta az inget, a nadrágot, a csizmát, hamar készen állt az indulásra. Dörömbölés hangzott fel a ház ajtaján, mire a férfi a bejárathoz rohant.

A harang soha nem jelent jót, de a dörömbölés még rosszabb, csak két dolgot jelezhet – gondolta. – Vagy a falu patakja, a Jósva öntött ki ismét, és akkor a malomnak annyi. Ha pedig mégsem – nyúlt az ajtó retesze után –, akkor…

A kép INNEN.

– A sárkány! Visszatért a sárkány! – hangzott fel László kiáltása.

– Hol van most?

– A hegyoldalban.

– A forrásnál? – kérdezte Kapolcs.

– Igen. Sikerült elkapni! Már hónapok óta várjuk, hogy felbukkanjon, korábban már kifigyeltük a szokásait – felelte László a rohanástól még mindig fújtatva.

– Elkaptátok? – kérdezte hitetlenkedve. – Akkor fegyver kell!

– Ott van minden, amire szükségünk van. Ne pazaroljuk az időt!
   Lélekszakadva futottak a forráshoz vezető erdei ösvényen. A falu legtöbb lakója követte őket, együtt bukdácsoltak a csapáson.

   A sárkány a földön hevert, orrlyukából füst kígyózott, körülötte kidőlt fák. A lény erőtlenül emelte fel a fejét, a hatalmas háló megfeszült a testén, leszorította a szárnyait – még küzdött, de ereje már a végét járta. A fák között László segítői húzták meg magukat. Az állat mocorgásán, a forrás csobogásán és az emberek zihálásán kívül más zaj nem hallatszott.

– Hogyan kaptátok el? – kérdezte a döbbent Kapolcs.

– Szerencsénk volt – szerénykedett László. – Kivártuk, amíg a vízhez megy, hogy igyon belőle. Vagy nagyobbra nőtt az elmúlt évben vagy az áradások mosták ki jobban a járatokat, de ez mindegy is… egyszer csak beszakadt alatta a föld.

– És most mit tegyünk? Hogyan tovább? – tekintett körbe Kapolcs a tombolás nyomain.

– A másik hálóval lekötjük a fejét, hogy mozdulni se tudjon, majd kitágítjuk a gödröt. A bestia ugyan fáradt, a tüze elfogyott és komolyan meg is sérült, de azért továbbra is óvatosnak kell lennünk. 

– És aztán?

– Sziklák. Ott, meg amott – mutatott az egyik, majd a másik irányba. – Ha elég mélyre került a dög, rágurítjuk a köveket, betemetjük és reménykedünk benne, hogy ott is marad.

   Kapolcs latolgatta magában a tervet, végül rábólintott: a cél, hogy a falu megszabaduljon a bestiától. Serényen munkához láttak, a sárkány egyre mélyebbre került, a hajnal fényénél már a hegyoldalban felhalmozott sziklákat gurították az üreg felé, azokkal fedték be a mélyedést, majd földdel borították az egészet. Az ébredező erdőben az emberek fáradtan, de elégedetten szemlélték a halmot, amely a falut oly régóta rettegésben tartó szörnyeteget rejtette, majd a forráshoz ballagtak és bőven áradó, kristálytiszta vízében lemosták magukat. A sír őrzésére két őrt hagytak hátra.

   

A kép INNEN.

Két héttel később Kapolcs a malomban dolgozott, amikor látogatója érkezett – megint László volt az.

– Elapadt a forrás!

Újra nekivágtak az ösvénynek, amely a falunak vizet adó kúthoz vezetett. A fák árnyékából figyelték a sziklát, de a repedésekben nem csillogott víz – száraz volt a medence és a meder is.

– Gondolod, hogy…– kezdte, majd tekintetét a közeli domb felé emelte.

– Biztos nem vagyok benne, de gondolom – bólogatott László. – A feljegyzések szerint ez a forrás eddig még soha nem apadt el.

– Akkor mégsem szabadultunk meg tőle – ingatta szomorúan a fejét Kapolcs. – Megtalálta a módját, hogy ugyanúgy kínozzon minket, mint ahogy mindig is tette: eddig a tüze pusztított, most a dühe miatt ivóvizünk nincs.

   A korábban bővizű forrás száraz maradt, a közelébe tévedők szerint pedig gyakran remegett és dübörgött a föld. Néhány évtizeddel később apró cseppek jelentek meg a sziklák közötti résen, majd a víz vékony sugárban csordogálni kezdett, a forrás rendszertelenül ugyan, de újra vizet adott. Az időszakos kitöréseket pedig a mai napig megelőzi a föld mélyéből feltörő tompa, leginkább morgáshoz hasonlító morajlás.

Egy kis novellatörténet:
A forrás legendája című novella a Moly.hu oldal II. molyantológia pályázatának felhívására íródott. Szó szerint így történt, mert a határidő hosszabbítási időszakban döntöttem el, hogy részt veszek majd a pályázaton, és mivel az asztalfiókban nem voltak előre megírt szövegeim, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve megírtam a történetet. (A szövegnek egy bővebb verziója is létezik, amelyből végül is elkészült a pályázat feltételeinek megfelelő terjedelmű verzió.)

A szerkesztők véleménye alapján a novella beválogatásra került a Magánvégtelen című antológiába, amely a Moly.hu oldal tagjainak írásaiból összeállított válogatás. Az illusztrált kiadvány 2015. június 19-én jelent meg, a szerkesztőknek köszönhetően színvonalas könyvbemutató keretén belül mutatták be a kötetet.

A novella a Lófej-forrás legendája alapján készült el, a legenda eredeti szövege. ahogy arra Bak Albert, az egyik helyi lakos emlékszik, a Jósvafői füzetek egyik kötetében (1996. évi 4. füzet) olvasható. Ezt megelőzően pedig Tompa Mihály foglalta versbe az időszakos forrás történetét.
Érdekesség, hogy a Lófej-forrás ténylegesen is létezik, és nem csak a története különleges, hanem maga a víznyerő hely is - főleg a működése. Erre egy kicsit bővebben a Magyarázó rovat egyik posztjában térek ki.

Címkék: 2015, legenda, Magánvégtelen, novella, nyomtatásban is olvasható, sárkány