.

.

2015. július 31., péntek

Elemi hívás

   Világosság, a sötétbe hasító fénycsík: valaki hív, fel akar ébreszteni. Hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok, illetve még azt sem, hogy ki vagyok. Rendszertelenül felbukkanó gondolataim csak lassan rendeződnek, az emlékek lassan térnek vissza: hosszú évmilliárdok relikviái, események halványan derengő, múlt messzeségébe vesző lenyomatai.
   Közel egyidős vagyok a Földdel, ezzel a csodálatos bolygóval, amelynek hosszú, változásokkal és csatákkal terhes, velem közös múltja van. Az első entitás voltam, hosszú ideig az egyetlen, uraltam a lávagolyót – én voltam a Tűz, az elementáris erő.
 
Tobzódtam a lehetőségekben: fékezhetetlenül tomboltam, miközben a fortyogó alkotórészekből új, a jövő számára fontos anyagokat hoztam létre. Ha megpihentem, az izzó olvadék hűlni kezdett, külső része megkérgesedett, és ekkor megéreztem, hogy egy újabb tudat jelent meg a felszínen, erőtlenül suttogta: ő a Föld. A sötét űrből érkező támadás mindkettőnket meglepett: én túléltem, ő pedig nem – fiatal testét felszaggatták a szikladarabok. Míg az ő tudata elenyészett, addig az enyém erősödött, mert minden egyes becsapódás engem gyarapított, az erőm táplálta: tombolásra késztetett, ismét munkába állított – hosszú idő telt el mire ismét megpihenhettem.
   Idővel vékony réteg fogott körbe, lassanként terjedt szét a testemen a változás, növekedett körülötte a szorítás és újra felbukkant a halk, majd egyre erősödő suttogás. Tűrtem egy darabig, de vad természetem nem viselte el a fogság semmilyen formáját: küzdöttem a rabtartóm ellen, szaggattam a testét, téptem a lelkét. Egy ideig. Eljött az idő, amikor a szilárd réteg bezárult körülöttem – végleg rabbá lettem.
   A kimerítő küzdelem újabb entitást eredményezett: a Levegőt, amelynek teste lágyan, de határozottan ölelt körbe minket – most már hárman voltunk. A másik hamar elfogadta a társaságát, én küzdöttem ellene: folyamatosan mérgeztem az új jövevény testét, a kérget átszakítva fekete füstöt pöfögtem bele – ugyan elszürkült, de valóságosabbá is vált általa. Sűrű könnyeket kezdett hullatni, de a fájdalom szülte cseppek párává váltak, még mielőtt elérték volna a még mindig forró felszínt – egy ideig. Ők – a többiek – a jövőt látták benne, én csak az újabb problémát – valamit, ami ismét osztozkodásra kényszerített.
   Társaim összefogtak ellenem, együtt zaboláztak meg és kötöttek gúzsba – a tér pedig egyre zsúfoltabbá vált. Víz, így mutatkozott be az új jövevény, majd a többiek támogatását kihasználva egyre csak növelte tömegét, lassan feltöltött minden mélyedést. Hallottam őket suttogni arról, hogy apró lények fejlődtek a hatalmasra duzzadt víztömegben, közben pedig nevettek rajtam, mert ők már tudták, amivel én csak később szembesültem: magam is része voltam a folyamatnak, nélkülem nem jött volna létre az élet.
   Eljön még az én időm, csak várni kell, gondoltam, és így is lett. Kacagtam, amikor újabb meteorzápor érkezett a Földre, a becsapódó szikladarabok átszakították a kérget, a fogságban tartott tűz felizzott, elfojtott haragom újra tombolhatott. Dühömben földrészeket szakítottam ketté, kontinenseket mozgattam meg, füsttel fújtam tele az eget, legyalultam a felszínt – többé nem voltak óriási fák, több tonnás állatok. Hiába azonban minden, a haragom elcsitult – az élet újra kisarjadt a bolygón és még nagyobb elszántsággal hódított.
   Mit érzek most? Pusztítottam, de teremtettem is, hiszen az egyik nem létezhet a másik nélkül – a fejlődésnek nem lehet gátat vetni. A legősibb vagyok: a Tűz. Talán úgy tűnhet neked, hogy a többiek az ellenségeim, de ez már a múlt: együtt hoztuk létre ezt a csodát, teremtettük meg az élet feltételeit és továbbra is a testünkből tápláljuk azt. Véglegesen összeolvadtunk veletek, emberekkel, és ugyan félek bevallani, de ettől még igaz: nélkületek mi sem léteznénk tovább. Szólítasz? Megyek – mindegy, hogy mivel csiholtad a szikrát. Csak azt kérem, hogy bánj velem kellő tisztelettel!
   Aki pedig kicsit is figyel, hallhatja, ahogy az elsuttogott kérés mellé három másik hang is csatlakozik.



Egy kis novellatörténet:
Az elemi hívás című novella a Moly.hu oldal II. molyantológia pályázatának felhívására íródott. Szó szerint így történt, mert a határidő hosszabbítási időszakban döntöttem el, hogy részt veszek majd a pályázaton, és mivel az asztalfiókban nem voltak előre megírt szövegeim, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve megírtam a történetet. Most azt mondom, hogy megírtam, de valójában elővettem a regényötletem prológusát, kiválasztottam egy részletét, majd megkurtítottam, átfogalmaztam és adtam neki egy keretet - így született meg az a szöveg, amit olvashattatok.

A szerkesztők úgy döntöttek, hogy ezt a novellát nem válogatják be Magánvégtelen című antológiában megjelenő írások közé - ennek az okát és magyarázatát nem ismerem. Most mégis megmutatom nektek, mi is volt a másik mű, amivel pályáztam.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.

Megosztás

Twitter Delicious Facebook Digg Stumbleupon Favorites More